Amióta nagycsaládosok lettünk egyre többször kérdezik meg tőlem, hogy honnan van erőm ennyi gyerekhez, a háztartáshoz, a nagy kerthez, jószágokhoz stb?
Sokat gondolkoztam ezen, mert néha úgy érzem, hogy tényleg erős, mindenre képes vagyok, néha meg úgy látom, hogy én vagyok a világon a leglustább anyuka.
Sok olyan anyukát ismerek (köztük magamat is még 1-2 gyerekes koromból), akiken azt látom, hogy képtelenek olyan rendet és tisztaságot tartani, főzni nap, mint nap, mint amit én 5 gyerek mellett tartok. Pedig aki járt már nálunk az tudja, hogy igazából itt nem rendről és tisztaságról van szó, hanem elviselhető koszról és kupiról. :-)
Emlékszem, hogy amikor még csak egy gyerekünk volt iszonyatos nehézséget jelentett egy ebéd megfőzése, a mosogatás, teregetés stb. El sem tudtam képzelni, hogy hogy fogom ezt több gyerek mellett csinálni, pedig már akkor minimum hármat szerettünk volna. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mit össze tudtam parázni, ha mondjuk csak náthás lett az egyik.
És ilyenkor olyan büszke vagyok magamra, hogy lám-lám, azért tud a házunk olyan állapotban lenni, hogy vendégeket merjünk fogadni, minden nap meleg ebéd van az asztalunkon (ami 8 személyes, úgyhogy jogos, hogy jön Félix :-)) és még a kert, veteményes, jószágok is rendben vannak ha éppen nem az első trimeszterem áldozatai. Érzem, hogy ugyan messze nem vagyok tökéletes, de azért erős vagyok és főleg elégedett önmagammal.
És akkor eszembe jutnak a szintén nagycsaládos ismerőseim, akik még nálam is többet bírnak: kreatívkodnak (én sajnos utálok kreatívkodni), állandóan új dolgokat sütnek-főznek és még élvezik is (én sajnos utálok főzni), ilyen-olyan csoportokba járnak, vezetnek, sportolnak, és a hobbijuk általában önként végzett segítő munka, de nem ám olyan kis mennyiségben, mint ahogy én csinálom, hanem hihetetlen sok telefonhívás, e-mail formájában.
És ilyenkor nagyon szégyellem magam. Mert tudom, hogy a nagyjábóli rend igazából nem az erőmből táplálkozik, hanem a rendmániámból, ami sokszor annak rovására megy, hogy a rendrakás helyett a gyerekekkel foglalkozzam. És tudom, hogy sokkal kreatívabbnak kéne lennem a gyerekek miatt is, meg sokkal egészségesebben kellene étkeznünk és ahhoz (a pénzen kívül) az is kellene, hogy nagyobb örömmel álljak a konyhai pulthoz napközben. És akkor arról már nem is szólok, csak nagyon halkan, hogy hányszor, de hányszor elvesztem a türelmem és kiabálok a gyerekekkel és olyanokat is vágok a fejükhöz, amivel talán meg is sebzem a kis lelküket. :-(
Ilyenkor nagyon-nagyon elkeseredem, mert kimondottan gyengének, negatív családi örökségektől terhelt, hisztis nőnek érzem magam, nem pedig egy elfogadható anyukának.
Szenvedek ilyenkor magamban pár percet, órát, aztán jön oda hozzám sírva az egyik, mert a másik elvett tőle valamit és már nincs időm ezen nyavalyogni. Csinálom ahogy tudom.
Mert van egy engem, minket nagyon szerető férjem, van 5+1 gyerekem, akik mellett kénytelen voltam megtanulni a lazaságot, legalábbis egy bizonyos fokát, ami viszont rengeteg energiámat felszabadítja, és végül, de nem utolsó sorban azt csinálom, amit szeretek.
Hát innen van az erőm, az energiám, a jókedvem. És innen ered az is, hogy meg tudjak bocsátani magamnak, amikor nincs erőm és türelmetlen, lusta anyuka vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése