Nekem is, mint a legtöbb nagycsaládos anyukának az egyik legnagyobb problémám az, hogy mikor és hogyan tudnék külön időt szakítani egy-egy gyerkőcre. A minap sajnos egy betegség kapcsán sikerült ezt megtennem Lizivel, a 3 és fél éves, negyediknek született kis tündérrel.
Az történt ugyanis, hogy már x-dik fertőzéses megbetegedése kapcsán durva csalánkiütései vannak, de nem köthető kórokozóhoz, gyógyszerhez, semmihez. Ezért nagy nehezen sikerült elérnem, hogy a férjem vegyen ki egy szabadnapot én pedig felutaztam Lizivel Pestre az egyik kórház gyerekallergológiai osztályára, abban reménykedve, hogy itt komolyan veszik a panaszait és valódi kivizsgálást kezdenek.
Reggel kibicikliztünk a vonatállomásra és miután sikeresen lekéstük a kiszemelt vonatot, a váratlanul nyert időt pogácsa és gyümölcsital vásárlásra fordítottuk. Én kértem egy capuccinót is, amivel sikeresen leégettem a nyelvem és sajnos még így is majdnem elaludtam a 3/4 órás vonatúton.
Lizi nagyon élvezte, hogy nézheti a tájat és kommentálhatja is sok-sok kérdéssel fűszerezve. Én is szeretem a kis locsogóját, hiszen pont abba a korszakba kezd belépni, amikor annyira aranyosokat tudnak mondani, meg kérdezni, hogy ha lenne rá kapacitásom és lejegyezném, szerintem könyvformátumban kiadva tuti meggazdagodnék belőlük. :-)
Muszáj leírnom egy sztorit, ami még a vonatozás vége felé történt és sikeresen megoldotta azt a problémámat, hogy kellőképpen felébredjek. Előttünk egy 2 éves kislány utazott az anyukájával, szemben velük az apukája és a kb. 6-7 éves tesója. Az apuka és a nagytesó az utolsó előtti állomáson szálltak le, az anyuka pedig tovább utazott a kicsivel azzal, hogy elintézik amit kell, aztán találkoznak az apukával és a testvérrel. De a kislány ezt nem fogta fel, nagyon megijedt és keservesen sírni, nyűglődni kezdett. Ez meg persze az anyukát zavarta, de hát kit nem zavar, ha sír a gyereke. Erre odajött egy egyébként jó szándékú néni, és elkezdte mondogatni a kislánynak, hogy nézzen körül, rajta kívül senki nem üvölt, ne üvöltsön ő sem. (Persze, rajta kívül senki más nem volt a vonaton, aki még csak két éves és úgy érzi, hogy most veszíti el az apukáját és a testvérét.) A kislány persze megszeppent az idegen nénitől és hirtelen abbahagyta a sírást, amit a néni győzelemként élt meg és azt mondta neki, hogy nevessen csak szépen, mert ilyenkor sokkal szebb és akkor a többi ember is rámosolyog és szereti, de ha üvölt, akkor nem mosolyognak rá és... Itt szerencsére elhallgatott a néni. Attól tartok, hogy még egy két éves is megérzi ezeknek a mondatoknak az üzenetét. És nekem az ilyen és hasonló szövegektől a normális tartományba ugrik az egyébként mindig alacsony vérnyomásom.
Szóval vonatozgattunk, majd kettő villamossal is villamosozgattunk. A kórházban viszonylag rövid idő alatt végeztünk. Lizi nagyon jól viselte a vizsgálatokat, csak a vérvételnél tört el a mécses, de ott is inkább csak az ijedtségtől. Persze megígértem neki, hogyha szépen viselkedik és lesz rá időnk, akkor bemegyünk egy akkora nagy könyvesboltba, mint egy emeletes ház és ahol annyi mesekönyv van, mint egy nagy folyosón. Ez annyira felvillanyozta őt, hogy a visszafelé úton szinte percenként kérdezte meg, hogy mikor érünk már a könyvesboltba. Két ilyen kérdés között csodálkozva vette tudomásul, hogy Lekvár sziget megálló is létezik a villamos vonalán. (A Mechwart ligetet értette ilyen aranyosan félre. :-))
A könyvesboltban a legjobban természetesen a hercegnős és a Bogyó és Babócás könyvek nyűgözték le őt, én mégis galád módon egy Hiszti mesék című könyvet vettem neki, ami végül nagyon is bejött, mert már a vonaton kétszer végigolvastatta velem, és itthon is nemegyszer.
Amikor szálltunk fel a vonatra nagyon elszomorodott, hogy hazamegyünk és nem a Balatonra. (Ott nyaraltunk a nyár elején, ott derült ki, hogy nem a menstruációmat kell várnom a nyaralás kellős közepére, hanem egy meglepetés babát tél végére. :-))
Amikor viszont leszálltunk a vonatról és elindultunk a biciklimegörzőbe, már mosolyogva nyugtázta, hogy "Egy kicsit vonatoztunk, egy kicsit villamosoztunk, egy kicsit könyvesboltoztunk."
Éjszaka aztán újra csak az övé voltam és sajnos ismét betegség kapcsán, mert nagyon magasra felszökött a láza. Így mellé feküdtem és amíg vártuk a lázcsillapító hatását, addig a saját testemmel próbáltam csillapítani a lázát. (Milyen jó, hogy minden gyerek felnőtt méretű ágyba kerül ki a szülői ágyból, így nem kell ilyen esetekben a szűk hely miatt szenvednünk.) Másnap elkezdtük nála is az antibiotikum kúrát, mert ez a magas láz a több napja tartó csúnya köhögés után meggyőzött, hogy nála is szükség van rá, ugyanúgy, mint a kishúgánál.
Mára nagy megnyugvásomra sokkal jobban van, egyértelműen hat az antibiotikum és még én is nagyjából végigaludhattam az éjszakát végre.
Jaj, de szeretnék legalább havonta egyszer minden gyerkőccel eltölteni egy fél napot és ha lehet, akkor nem azért, mert betegek!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése