Talán még emlékeztek arra bejegyzésemre, amikor azon szomorkodtam, hogy a kisfiam hazudott a házi feladatát illetően. Akkor, amikor beszélgettem erről a tanárbácsijával, az első mondta az volt a kérdésemre, hogy mit csináljak a fiammal, hogy "Simogasd!" Persze utána mondott egyéb ötleteket, bölcsességeket is, de ez a felszólítása, azóta is ott motoszkált a fejemben... (Jelentem azóta sokkal jobban állunk mind házi feladatok terén, mind a becsületesség terén! :-)))
Már csak 4 hét van hátra a szülés időpontjáig és bennem iszonyatos érzelmi hullámhegyek és völgyek keletkeznek egyik pillanatról a másikra, amit szépen rá is fogok a hormonokra.
A minap éppen egy hullámvölgybe jutottam és a zuhany alatt úgy bőgtem, mint egy kisgyerek: hangosan. Sötét és szomorú gondolatok kavarogtak a fejemben....
És akkor azt éreztem, hogy arra lenne szükségem, hogy valaki, aki a világon a legjobban szeret (mondjuk a férjem) öleljen meg jó szorosan, hagyja, hogy sírjak, majd őszintén és lényegre törően kérdezzen, hogy miért sírok és vigasztaljon meg.
De nem csak ez jutott eszembe, hanem az is, hogy valószínűleg minden egyes alkalommal, amikor így sírnak a gyerekek, ők is ugyanerre vágynak, csak én legyek az ölelő, vagy az apukájuk. Még akkor is, ha a sírás oka is mi vagyunk, mert mondjuk leszidtuk őket, vagy ne adj isten kiabáltunk velük.
Tudtam én ezt eddig is, persze! De most ez egy olyan megvilágosodás szerű dolog volt, olyan igazi...
Milyen igaza volt Laci bácsinak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése